Szerző: Kresz Fruzsina
Berecz András Kossuth-díjas mesemondó tett látogatást a közelmúltban a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység, Honvéd Díszzászlóalj fegyvernemi ünnepén a püspökszilágyi Kiképző Bázis és Lőtéren.
András örömmel fogadta ezt a nem mindennapi felkérést, és a délutánt a katonákkal töltötte. A közös ebéd, a lőtér, az anekdotázás és a páncélozott Mercedes G-280 szép emlékeket idézett benne.
Kalocsán teljesítette sorkatonai szolgálatát, melyre máig szívesen gondol vissza. A parancsnokságon szolgált, és mindig a vasárnapokat várta. Akkor sétálgattak arra a szép lányok kalocsai papucsban és pörgős szoknyában, ami emlékezetes volt. Őket szórakoztatta tréfás megjegyzésekkel vagy énekléssel. Már akkoriban híre ment jó humorának és tehetségének. Hamarosan egy néptánc tanár kérte fel, hogy a fellépéseik szüneteiben énekeljen a színpadon a közönségnek. A hosszú laktanyai tartózkodás után ezen alkalmak idejére újra elhagyhatta a szolgálati helyét, szereplései rendszeressé váltak.
Egyke gyermekként nehéz volt belecsöppenni a katonaéletbe, de soha sem panaszkodott a szolgálati idő alatt. Közösségi élményeket és új barátokat szerzett, sok mindent tanult. Úgy gondolja, rendkívül hasznos és szükséges volt a sorkatonai szolgálat: „Régen milyen okos dolog volt a gyermeket átadni sorkatonának, felnőtt férfivá váltak a fiúk”. Mindig is úgy gondolta, hogy a sorkatonai életet összetartó barátsággal és kellő jó kedvvel lehet elviselni, mely életre szóló élménnyé válhat. Elmondása szerint ő is ott tanulta meg, hogy kell kihozni a maximumot minden helyzetből, alázattal és humorral.
A szolgálat után is az élete része maradt a katonaság, hiszen állandóan anekdotáztak róla az egyetemi barátokkal, de lépett fel laktanyákban és a Stefánia Palota-Honvéd Kulturális Központban is. Ha lehetősége nyílik, szívesen látogat el honvédségi rendezvényekre. Fontosnak tartja a katonai szolgálatot, ugyanakkor nemcsak ebből a megközelítésből látja: „A Magyar Honvédségnek nagy szerepe van a nemzeti kulturális örökségünk megóvásában és ápolásában is.”
Bár az előadóművész eredetileg a jogi egyetemen tanult, három tanév után másfelé sodorta az élet. Sokkal inkább vágyott Erdélybe népdalokat gyűjteni. „A legszebbeket onnan hallottam, úgy éreztem, látnom kell, kik ezek az emberek, akik ilyen érzelmekkel tudnak írni.” Így lett végül szenvedélye a munkája, szerencsésnek érzi magát emiatt.
András történetei bárhol megállják a helyüket, közönsége széleskörű. Meserepertoárjában bőven akadnak olyanok, amelyeknek minden mondatában benne van a hazaszeretet érzése, néhány ilyen történetet mesélt a jelenlévőknek.
Fotó: A szerző felvétele
