Két hete, hogy hazaértek az utolsó magyar katonák Afganisztánból. Győztünk?
– Végrehajtottuk a feladatot.
– A kettő nem ugyanaz?
– Szerintem nem. Meg kell nézni, mi volt a stratégiai cél, és azt elértük-e. Ehhez képest határozandó meg, hogy győztünk-e vagy nem. Szerintem ez tisztán látszik.
– Hogy nem.
– Hogy nem értük el a célt. Annak ellenére, hogy Magyarország mindent megtett ennek érdekében. Csakhogy nem mi voltunk a vezető nemzet, így stratégiai léptékű befolyásunk sem volt.
– Pontosan mi volt a cél: megteremteni egy stabil, működő országot?
– Amely békében él.
– Az ország legújabb kori történelme a NATO bevonulása előtt sem a békéről szólt.
– A nemzetközi közösség komolyan gondolta, hogy békét teremt, és voltak is időszakok, amikor volt erre remény. De hiába van a koldusnak is két mobiltelefonja, az ország a mai napig olyan, mintha a középkorban lenne – gondolkodásban, értékrendben. Európaiként ezt nem tudjuk megérteni, és ők sem minket. Mission impossible, hogy a kettőt összehangoljuk, és ugyanazt gondoljuk olyasmikről, mint: élet, halál, szeretet, adott szó, szövetség. Aki ezt nem érti, még ha a legjobb szándék vezeti is, úgy fog viselkedni, mint elefánt a porcelánboltban.
– Tehát a kivonulás után aggódhatnak például a nőjogokkal foglalkozó ngo-k.
– A második misszióm előtt volt egy felkészítésünk a bajorországi Oberammergauban. Mély benyomást tett rám egy akkor 36 éves kanadai-afgán professzorasszony, aki az afgán nők helyzetéről adott elő. Felhívta a figyelmet: hatalmas hibát követ el, aki európai jogokat akar számukra, mert ezzel az afgán társadalom alapjait rengetné meg. Azt mondta: „Higgyük el, hogy – szocializációjuk folytán – az afgán nők elégedettek a helyzetükkel, mert mindenkinek megvan a szerepe.” Egy többnejűségben élő muszlim ember családjában is, ahol az első számú feleség határoz a többiek sorsáról. A burka sem az emberi jogok korlátozása, hanem a szépség megőrzése a férj számára, mert másnak ahhoz semmi köze. Hatalmas sértés bárki feleségének, lányának a hogylétéről érdeklődni. Komoly hiba, ha ezt mi akarnánk megváltoztatni – akármilyen jószándékkal. Hagyni kell, hogy az afgán társadalom önszántából változzon ezen a téren is.
– Ezért nem tudtak azonosulni a helyeik a nyugati stratégiai célokkal?
– A magyar PRT otthona, Baglán tartomány kormányzója mondta nekem: azért volt relatíve kevés a magyar veszteség, mert nem akartunk beleszólni a status quóba. 2010-11 fordulóján a magyar állam a gazdasági válság hatása miatt nem tudott fejlesztési pénzeket küldeni Afganisztánnak, de azt látták, hogy azt a kicsit, amink van, őszintén adjuk. Pozitívan fogadták azt is, hogy senkire nem akartuk ráerőszakolni a véleményünket.
(Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Tekintett valaha magára megszállóként?
– Nem, és azt próbáltam elérni, hogy más se tekintsen ránk így. Kaptunk ilyen vádat, de a tartományi surákon az említett kormányzó mindig kiállt mellettünk. Segített a magyar PRT nemzeti megkötése is, amely a többi között előírta, hogy a fegyvereinket csak önvédelemből használhattuk. Az ugyanis nem megy – különösen egy tartományi újjáépítési csoport esetében –, hogy az egyik kezemmel cukrot osztogatok, a másikban meg korbács van.
– Kaptak is érte kritikát a szövetségesektől. Karl Eikenberry, az Egyesült Államok korábbi afganisztáni nagykövete egy 2010-es, a WikiLeaksen kiszivárgott táviratban azt írta: „A magyar erők arra összpontosítanak, hogy sértetlenül térjenek haza, miután elvégezték a kis léptékű fejlesztési munkából a rájuk eső rövid feladatokat.” 2012-ben pedig a szomszédos tartományban szolgáló Új-Zéland vezetése bírálta a magyarokat, amiért nem járőröznek éjszaka, és ezt saját katonáik halálával is összemosták.
– Jobb lett volna, ha mindenki a mi felfogásunkban megy oda, és nem erőből próbál tárgyalni az afgánokkal. Azt ugyanis hosszú távon nem lehet. Ott segítettünk, ahol tudtunk, és csak abban, amit ők kértek. Amikor pedig látszott, hogy nem tudunk valamit megoldani, akkor próbáltunk összefogni a helyiekkel.
– Pontosan mi volt a dolgunk kint? Sokan úgy képzelhették, hogy lövünk, mint egy konvencionális háborúban.
– Nekünk a PRT-ben a helyi tartományi vezetés támogatása volt a feladatunk olyan projektekkel, amelyekkel a jól működő állam képét tudtuk erősíteni. Rajtunk kívül voltak magyar különleges műveletisek – ők tényleg a rosszfiúkat vadászták a szövetségesekkel és az általuk felkészített afgánokkal –, voltak az afgán fegyveres erőket mentoráló OMLT-sek, illetve egyéni beosztású kollégáink is. Ez nem jelenti azt, hogy a PRT-seknek, ha úgy adódott, nem kellett harcolniuk: féléves parancsnokságom alatt több mint két tucat támadás irányult kifejezetten ellenünk.
– Van köztük különösen emlékezetes?
– Négy ilyenre emlékszem. Egyszer a testőrségem vett észre egy 12 éves öngyilkos merénylő kisfiút, ő végül megfutamodott. A második egy tárgyalás volt a környékbeli szénbányákat ellenőrző hadúrral, akit nyílt átállásra akartunk rávenni. Gyerekkori barátja, a rendőrfőnök, nem nézte jó szemmel, hogy az engedélye nélkül tárgyalok vele, úgyhogy a rendőrök megtámadták az épületet, amelyben a tárgyalás folyt. Kisebb csetepaté alakult ki – RPG-kel, ahogy illik –, a rendőrök és vendéglátó hadúr emberei között. A magyar katonák itt is megőrizték józanságukat és nem kezdtek támadásba egyik oldallal szemben sem.
Egy nagyon bonyolult helyzetben találtuk magunkat, hiszen a tulajdonképpeni szövetségeseink (a rendőrök) támadtak egy olyan objektumot, ahol én is bent tartózkodtam. Az egyik magyar katona lélekjelenléte és határozott szóbeli fellépése pár percnyi tűzszünetet eredményezett, amely alatt a közelben készenlétben lévő gyorsreagálású alegységünk kimenekített a testőrségemmel együtt. A visszaúton, a kormány és az ellenállók illetékességi területeinek határán történt a harmadik eset: a járművem páncélablakát lőtték meg fejmagasságban. A negyedik eset elég véres volt. 2011 februárjában, a váltásra készülve be akartam mutatni az új magyar parancsnokot német kollégájának. A bázis bejáratánál mindig megálltunk, de aznap valamiért egyből felmentünk a parancsnokhoz, s mivel nem találtuk ott, indultunk is a saját táborunkba, Camp Pannoniába. A két bázis között 25 perc volt az út, de mire hazaértünk, már mentőhelikopterek jöttek, német sebesültekkel. Legfeljebb percekkel az után támadhatták meg őket, hogy elhagytuk a bázisukat. Egy afgán katona, akit még mi is láttunk, levette a válláról a gépkarabélyát, és tüzet nyitott az egyik harcjárművüket karbantartó német katonákra. Két katona a helyszínen halt meg, egy a mi táborunkban, hárman súlyosan, hárman könnyebben sérültek. Mindegyiküket hozzánk hozták, mert nálunk volt a legközelebbi szakorvosi ellátás. Ezen akkor azért elgondolkodtam: mi van, ha ott lett volna a német parancsnok? Az embereim a támadás helyszínén várakoztak volna…
(Fotó: Lippai Péter)
Ilyenkor nem jutott eszébe, hogy „mi a fenét keresek itt”?
– Pont így nem. Az persze igen, hogy „van-e értelme itt lenni?” De egy katona ilyet – főleg feladat-végrehajtás közben – nem mond még önmagának se. Igyekeztünk megtalálni a feladatunknak azt a valós értelmét, amely képes motiválni minket. Rengeteg olyan eset volt, amikor megtapasztaltuk, milyen jó, hogy ott vagyunk és tudunk segíteni – árvíznél, hó- meg sárlavinakor, de még közlekedési baleseteknél is, amikor hozzánk hozták a sérülteket. Sok-sok afgán köszönheti az életét annak, hogy magyar katonák és orvosok voltak ott. Értelmetlennek tehát semmiképp nem nevezném az ottlétünket, de azt éreztük, hogy a stratégiai célokat tekintve nem jó irányba mennek a dolgok. Emellett a nemzeti megkötésünk – az, hogy a magyar PRT-nak, ellentétben például az amerikaival vagy az emlegetett új-zélandival, nem volt harcoló alegysége – ugyancsak okozott feszültségeket.
– Ez a megkötés budapesti politikai döntés volt?
– Igen, és jó döntés volt. Láttuk, mennyire nem értek célt és mekkora veszteségeik voltak azoknak a PRT-knak, amelyek egyszerre akartak harcolni és segíteni. Ugyanakkor teljesen jogos reakció volt a részükről, hogy nem értették, mi hogyan működünk. Ha önnek több társa is elesett volna, aztán jön egy csapat, amelyikről kiderül, hogy nem harcol, mit gondolt volna?
– Hogy gyávák.
– Ilyesmit nyilván nem mondtak ki nyíltan, de hónapokba telt, mire megértettek és elfogadtak minket a megkötéseinkkel együtt. Később pedig már olyan is volt, hogy kifejezetten kérték a magyarokat: tartsunk velük, mert tudták rólunk, hogy elfogadottak vagyunk a lakosság nagyobb része körében.
Annak, hogy a magyar PRT-sok nem harcol(hat)tak, nem inkább a felszerelésük hiányosságaihoz volt köze?
– Ahogy azt akkoriban írták is, főként az öreg 12,7 mm-es DSK géppuskákkal voltak gondok, amit persze próbáltak itthonról orvosolni, de ehhez idő kellett. Odakint persze nagyon nehéz megérteni, hogy miért nem történik meg mindez azonnal, hiszen közben meg kopog járművön a lövedék, az ellenállók pedig a 7,62-es lövedékre le sem húzzák a fejüket. Ott 12,7-esnél kezdődik a tűzerő, mert csak az képes megbontani a támadók által gyakran fedezéknek használt kőkemény vályogfalakat. Nehezen lehet megemészteni, hogy nem tudunk mindig kellő erővel reagálni, ebből pedig morális problémáink is voltak.
– Morális problémáik? A sajtóban akkoriban megjelent parancsmegtagadásra gondol?
– Igen. Volt egy katonánk, aki azt mondta, hogy ilyen felszereléssel nem megy ki a bázisról. A mi váltásunkból elsőként kiérkezők tagjaként toronylövész volt az előző váltással hazafelé, a reptérre indulók azon konvojában is, amelynek megtámadásakor két magyar bajtársunk halt meg. Pár hét múlva jelentkezett nála a probléma. Első fokon a legenyhébb felfüggesztettet büntetést kapta parancsmegtagadás miatt, de másodfokon felmentették szakorvosi javaslatra, amely PTSD-t állapított meg nála. Az első foknál én voltam a koronatanú. A bíró az ítélet kihirdetésekor kiemelte, a tanúvallomásomnak is köszönhető, hogy ilyen enyhe ítélet még nem született hasonló ügyben, ahol valóban mérlegeltek minden tényezőt. Így azt is, hogy a korábbi támadások során a katona derekasan helyt állt a posztján. Parancsnokként viszont repatriálnom kellett, különben az egész kontingens moráljára veszélyes lett volna a jelenléte, miközben – az akkor folyó afgán választások körüli sok támadás miatt – amúgy is nagy volt rajtunk a lelki nyomás is. Életem egyik legnehezebb döntése volt, mert tisztában voltam vele, hogy otthon kivizsgálás vár a bajtársunkra.
– Tizennyolc évet voltunk Afganisztánban, a jelenlegi és a korábbi vezérkari főnök – Ruszin-Szendi Romulusz és Korom Ferenc – is volt PRT-parancsnok. Enélkül már senkinek nincs esélye a Honvédség vezetésére?
– Nagyon komoly megmérettetés, hogy valaki éles helyzetben hogyan áll helyt. Az afganisztáni misszió pedig éles helyzet volt számunkra a hagyományosnál is nagyobb kihívást jelentő aszimmetrikus háborúban. Itt ugyanis az ellenség nem visel nyíltan fegyvert, megkülönböztető jelzést, és tulajdonképpen már csak akkor lehet beazonosítani, hogy nem egy hétköznapi civilről van szó, amikor már megtámadott minket. Arról már nem is szólva, hogy az akkor folyó „reintegrációs” program keretében egy sor volt ellenállót próbáltak visszailleszteni az eredeti közösségeikbe több-kevesebb sikerrel. A rendfenntartásra is használt „reintegráltakat” pedig szinte lehetetlen volt megkülönböztetni az ellenállóktól. Ez időnként „érdekes” eseteket tudott produkálni. Hivatásosként azt mondom, mindenkinek szüksége van arra, hogy éles helyzetben is tesztelje magát, alkalmas-e katonai vezetőnek. Ezt csak így lehet lemérni. Az ott töltött idő mély nyomot hagyott mindegyikünkben.
– Mit tett a Honvédséggel ez a tizennyolc év?
– Sok mindenre rámutatott. Véresen komoly iskola volt, amiben nem buktunk meg: akár harci, akár katonai-politikai helyzetekben jól teljesített a Magyar Honvédség. Nem véletlenül voltak alacsonyak a veszteségeink. És nem csak azért, mert nem harcolni ment oda a PRT-nk – a különleges műveletiseknek és az OMLT-nek például egyáltalán nem volt vesztesége. Valamit azért csak jól csináltunk.
(Fotó: Lippai Péter)
Az amerikai elnök kivonulási nyilatkozata óta eldöntött tény, hogy a szövetség elhagyja Afganisztánt. Ha megtörténik, amitől sokan tartanak, és az ország ismét káoszba süllyed, nem érzi majd feleslegesnek, hogy ott voltunk?
– Ha csak arra a több tucat emberre gondolok, akik sebesülésük után nekünk köszönhetik az életüket, akkor már nem voltunk ott értelmetlenül. A katonai megoldást viszont sem akkor, sem most nem tartom jónak, de mivel nem harcolni küldtek, könnyen tudtam azonosulni a feladattal. Az is egyfajta értelem, hogy a Honvédség harci tapasztalat szempontjából profitált az ottani feladatokból. De csak ezért nem szabad odamenni – az ország érdeke a legfontosabb. Azt pedig, hogy hova megyünk, nem mi döntjük el. A döntéshozóknak elmondhatjuk a véleményünket, de a döntéseket nem mi hozzuk.
– A török elnök múlt hétfői, Magyarország, Pakisztán és Törökország visszatérését felvillantó bejelentését is véleményezni fogják?
– Biztos vagyok benne, hogy a mi szakmai véleményünket is meg fogják kérdezni…
– … amely szerint a katonai megoldás nem jó.
– A NATO-főtitkár legalábbis ezt mondta nemrég. Sajnos az Afganisztánban szerepet vállaló nemzetközi közösség elmúlt tizennyolc évben alkalmazott „katonai megoldása” nem érte el a stratégiai célját. Ebből tanulni kell. Amennyiben szükséges a katonai erő alkalmazása, nagyon fontos, hogy helyesen, pontosan és reálisan határozzák meg az elérendő végcélt!
